Egy kis történelem
A digitális pedagógia kifejezés először az ezredforduló környékén bukkant fel szakmai berkekben. Kissé furcsának és leegyszerűsítettnek hatott akkor, amikor még az IKT elnevezés is friss volt (Volt, aki KIT-nek is nevezte az elején.). Az IKT (információs és kommunikációs technológia vagy infokommunikációs technológia) ma már igencsak régimódi, nem használjuk (szívesen). Az informatikai eszközök (talán) meglepő módon már abban az időszakban is sok érdekes lehetőséget kínáltak az oktatás számára a hagyományos eszközök lecserélése mellett.
Sokáig nem kedveltem, nem is használtam a digitális pedagógia megnevezést, azonban két körülmény arra késztetett, hogy mégis felvegyem a szótáramba:
– Az emberek figyelmének időtartama nagyon lecsökkent, már jó, ha egy percig megkaphatjuk a másik figyelmét, de inkább másodpercekről van szó (akinek volt dolga orvossal, az évtizedek óta ismeri a helyzetet). Tehát nincs idő digitális technológiával támogatott oktatásról stb. beszélni, röviden kell szólni.
– A másik körülmény, hogy sokszor nem szakmabeliek számára is információt közvetítünk, így ez a két szó jobban meg tud kapaszkodni a figyelem és megértés “mozgó vitorláshajóján”.
Definíció X.0
Vannak fogalmak, amelyeknek a definíciója nem változik (gyakran) és vannak olyanok is, amelyeket másként határozunk meg, ahogy a társadalmi-technológiai fejlődés halad előre. A digitális pedagógia az utóbbi kategóriához sorolható. Az én meghatározásom a digitális pedagógiára ez:
A digitális pedagógia a digitális technológiával támogatott korszerű pedagógiai-módszertani eszközök alkalmazását jelenti a tanítás és a tanulás folyamatában.
Ahhoz, hogy mindenkinek ugyanazt jelentse a digitális pedagógia, szét kell szálazni a jellemzőket azok számára, akiknek van idejük ezt elolvasni.
A digitális technológia mást jelent 2024-ben, mint jelentett 1994-ben vagy 2004-ben. Ráadásul a tájékozottságtól, előismerettől és a tapasztalattól is függ, hogy ki mire gondol, amikor a digitális technológiáról van szó. Régen a számítógépek, esetleg az internetes technológia lehetett a gondolatainkban “felugró ablak”, mostanában inkább a robotika és mesterséges intelligencia. Nemzetközi szakmai körökben gyakran el is hagyják a digitális jelzőt és a technológiát, mint egyre többet takaró fogalmat használják.
A pedagógia vonatkozásában még nehezebb az egyértelműség, mert a korszerű pedagógia, innovatív módszertan nagyon sokféle dolgot jelenthet, ráadásul a legtöbben úgy érzik, hogy “szakértői” a területnek és nem félnek megnyilatkozni a témában.
A korszerű számomra nem feltétlenül jelenti azt, hogy új, hanem inkább azt, hogy adott körülmények között a leghaladóbb pedagógiai koncepciók mentén, innovatív, hatékony módszertani eszközökkel dolgozunk. Ide sorolható a tanuló- és tanuláscentrikus megközelítés, a készségek és képességek fejlesztése (a tudásátadás mellett), a tanulói tevékenységek és aktivitás ösztönzése (a frontális módszerek csökkentése), a sokszínű értékelés és visszajelzés, a digitális kompetencia fejlesztése, a tanulói motiváció elősegítése, digitális jóllét (a pedagógusé és a tanulóé egyaránt), valamint a tanulók felkészítése az élethosszig tartó tanulásra.
Mit jelent a gyakorlatban?
A digitális technológia oktatási jelenlétét több megközelítés és modell is leírja (RAT, TPACK, SAMR, PIC-RAT stb.), mindegyikben vannak jó gondolatok, megfontolásra érdemes szempontok. A gyakorlat szempontjából Roys Kimmons PIC-RAT modelljét kedvelem legjobban, mert ezzel a tanórákon történő események pedagógiai-módszertani és technológiai szempontból is besorolhatók. Természetesen a szakmai tartalom és még sok szempont nem szerepel benne, de ez nem is cél.
Miben jelenthet minőségi ugrást a tanítás/tanulás területén a digitális pedagógia?
- túl a tankönyvön: digitalizált tankönyvek és munkafüzetek digitális lapozgatása, kitöltése a papír helyett nem túl nagy előrelépés, viszont vannak olyan digitális tartalmak, amelyek kellően érdekesek, interaktívak és az ipar 4.0 idején is fontos készségeket fejlesztenek;
- vizualizáció: miközben a műszaki tudományok ott tartanak, hogy az atomokat is meg lehet mutatni a tanulóknak az órán, a vizuális megjelenítésben is szép eredmények születtek az elmúlt két évtizedben, pl. 3D vizualizációk, kiterjesztett valóság, virtuális valóság;
- adatok: a technológia révén sokkal többet megtudhatunk a tanulók munkájáról, mint korában (mennyi időt töltöttek egy tananyaggal, mindenkitől kaphatunk választ a kérdésekre, melyik feladat nehéz, melyik könnyű stb.)
- értékelés: a visszajelzésnek nagyon sok módja van, a technológia révén jobban beazonosítható, miben fejlődhet egy-egy tanuló, sokszínűbb lehet az értékelés (ami nem számonkérés!), persze ha automatizáljuk a kiértékelést, az még nem biztos, hogy elegendő formatív értékelés nélkül;
- tanulói tevékenységek: a legtöbb tanórán a pedagógus aktív, a tanulók azonban nem vagy alig aktívak, holott a tanulás egy aktív folyamat a tanuló részéről, érdemes kinyitni a digitális eszközökkel támogatott tevékenységek tárházát (lásd PIC-RAT modell felső két sor);
- produktivitás: hiba azt hinni, hogy a digitális technológia alkalmazása révén kevesebb lenne a munkája a tanároknak, tanítóknak, sokkal inkább arról van szó, hogy több idő jut olyan feladatokra, amelyekre eddig kevesebb időt maradt (pl. kiértékelés), illetve így sokkal jobb minőségben, hatásosabban tudunk tanítani, támogatást nyújtani tanulóinknak (bemutatók, tananyagok, feladatok stb.).
Biztos a siker?
Félreértés ne essék: a digitális pedagógiát igen sokféle módon lehet rosszul alkalmazni. Ha a pedagógiai megközelítés valahol a 20. században ragadt, a legdigitálisabb digitális technológia sem tud segíteni, sőt ilyenkor az a tévképzet bukkan fel, hogy lám, nem is érdemes technológiát használni, jobb az, amit már Comenius is használt. (Nem.) Ha minden óra frontális, ha tanulók dolga annyi, hogy a kérdve kifejtésre adnak ilyen-olyan válaszokat, kitöltik így-úgy a munkafüzeteket és életszagtól mentes, sablonos feladatokkal töltik el az időt, akkor 21. századi értelemben gond van. Igaz, hogy ezt a gondot nem mindenki veszi észre, ahogyan “a 20. században maradást” sem.
A tanulói siker sokaknak, sokfélét jelent, van pedagógus, aki csak tankönyveket tud tanítani, van, aki nem lát a tanterven túl és van, van, aki csak kiválogatott gyermekeket tanít, de van olyan is, aki azt a célt tűzi ki, hogy az érettségiig eljuttassa a gyermekeket. (És utána?)
A technológia (nagyon) gyorsan fejlődik, fontos, hogy időről időre váltsunk, ha új, jobb eszköz kerül a fókuszba. Nem érdemes leragadni olyan alkalmazásoknál, amelyek már nem fejlődnek, elavultak, nem biztonságosak. Ennek érdekében a pedagógus mindig fürkészi, mit lehet jobban alkalmazni, hogyan lehet eredményesebbé tenni a tanítást, segíteni a gyermekek tanulását.
Amióta a digitális technológia a mindennapok részét képezi, a DigComp keretrendszerben is kiemelt digitális jóllét az oktatásban is fontos. Sokrétű terület ez, ám még sok iskolában kevés vagy annál is kevesebb figyelmet szentelnek rá, pedig fontos az iskolában is
- a digitális biztonság,
- minőségi hozzáférés a hálózati szolgáltatásokhoz,
- a reklámmentes tartalmak és alkalmazások használata,
- digitális inklúzió és esélyteremtés,
- biztonságos, védett, gyermekbarát digitális környezet,
- ergonomikus környezet,
- a tiszta (rendszeresen tisztított, fertőtlenített) eszközök használata.
Maga itt a digitális tanár?
A fenti sorok között olvasható, hogy a tanári szerep alaposan megváltozott vagy meg kellett változnia. Túlzás nélkül mondható, hogy harmadik évtizede hangsúlyozzák (zuk), hogy nem a tanár a tudás egyedüli forrása, nem ő az egyetlen középpont és a szerepe inkább hasonlít egy facilitátorhoz, edzőhöz, menedzserhez vagy éppen révkalauzhoz.
A digitális pedagógiát, mint látszik, nem lehet két szóval elintézni, csak, ha valamiért nincs más lehetőség. Többen kicsit/nagyon eltérő módon értelmezik ezt a fogalmat, a gyakorlatban pedig még sokszor azoknál sem köszönnek vissza az elvek, akik amúgy a nyilvánosságban írnak, előadnak, beszélnek a digitális pedagógiáról. A cikkel egy régi adósságomat törlesztettem; szerintem ez röviden a digitális pedagógia.
