Platón buborékja

A világlátott emberek régen sok jót és sok rosszat tapasztaltak és figyeltek meg utazásaik során. A közösségi média érdeme, hogy közel hozta és láthatóvá tette a tudatlanságot. Világlátottnak lenni ma már egészen mást jelent. Ma már nagyon sokaknak van olyan (hamis?) érzése, hogy látja, tudja, mi történik a világban.

Platón kb. 2500 évvel ezelőtt azon morfondírozott, hogy a valóságból mennyi és milyen az, amit az ember láthat. Elég nagy „influencer” volt ahhoz, hogy elképzelései fennmaradtak dialógusaiban. Híres barlanghasonlata a valóság és látszat viszonyáról szól: a barlang egy belső falához egész életükben lánchoz kötött emberek nem látnak ki a barlangból, de a falon árnyakat látnak – számukra ez a világ és a minden, amit igyekeznek megérteni, megmagyarázni. A kinti hangok eltorzulva, halkan szűrődnek be, a fények csak árnyékok formájában sejtetnek valamit. A görög filozófus és ókori „blogger” azt is felveti, hogy ha egy ilyen leláncolt embert egyszer kiengednének és lassan megvilágosodna, majd visszatérne és mesélne, akkor nem fogadnák lelkesen (kicsit sem).

A digitális technológia világában, ma a neten bárki megkeresheti, amire kíváncsi, százakkal van kapcsolatban, ezernyi információt kap a világról és ehhez már nem kell kiválasztottnak lenni, nem kell okosnak lenni, sem gazdagnak. A technológia ismer bennünket, tudják, mit szoktunk keresni, mire kattintunk, kik az ismerőseink, mit szoktunk vásárolni és még nagyon sok dolgot (és annál még egy kicsivel többet is). A technológia ezen felül még olyan kedves, hogy a mi érdekünkben, az előzőek ismeretében annyira személyre szabja a kereséseinket, a feldobott hirdetéseket, azt, hogy milyen posztokat látunk inkább a közösségi médiában stb., hogy ezzel mindenkit el is határol a saját világába. Ezt az elhatárolást nevezte Eli Pariser 2011-ben szűrőbuboréknak (angolul filter bubble).

Ha tehát azt hisszük, hogy mindent látunk a böngészőn keresztül, akkor lehet, hogy nem így van, csak a saját barlangunkban vagyunk leláncolva. A szűrőbuborék miatt hiába ülünk egy moziban, nem egy filmet nézünk. Ha egy diáknak azt mondjuk, keressen a neten, nézzen utána ennek vagy annak, akkor bizonyára sikerülhet neki, de ahány diák, ahány eszköz, ahány szűrőbuborék, annyiféle is lehet a világban való kutakodás útja. Ezért is ad különféle eredményt például a Youtube-labirintus játék attól függően, hogy ki játszik.

Sokan azt mondják, hogy a buborékban élve nem ismerhetünk meg más nézőpontokat, de ha tudunk a buborékról, tudatosan egy kicsit át is lehet nézni rajta, főleg, ha nem a közösségi médiát használjuk elsődlegesen tájékozódásra és mindenre. Nem egy csapatban játszunk, mert a Facebook és társai a szűrőbuborékba zárt embermilliókból élnek és amellett, hogy a buborék hasznos oldalát is élvezzük, nem sok választásunk van abban, hogy miként szeretnénk digitálisan „világot látni”.

Tudatos internethasználatra, kritikai gondolkodásra kellene megtanítanunk a gyerekeket. Kezdjük azzal, hogy pedagógusként nem a közösségi médiát használjuk tanulási környezetnek, hanem az erre szolgáló felületeket.

Nem tudom, hogy ezeket a sorokat elolvassa-e valaki a buborékon túl.

A cikk a k.o.m.p.o.s.z.t blog 2019-es bejegyzésének utánközlése.